(Ötletbörze)

Azt meg kell örökítenem az utókornak, hogy a tandemes este egyébként a túláradó kreativitás jegyében telt. Arra futottam be, hogy a mr. a éppen Pacmant épít fél zsemléből és cukorpótlókból, majd rögtön bekapcsolódtam agnus, isolde, Bright és L. mellé az aktív munkába. Így most már tudjuk, mi lenne, ha az éppen sztrájkoló amerikai forgatókönyvírók pótlására több hajórakomány olcsó káeurópai szerzőt vinnének át sorozatokat írni a tengerentúlra (a tévéorvosok hiába rendelnek CT-t, mert drága, az ügyvédes sorozatokban nincsen több másnapi tárgyalás, ezért éveket ugrik a sztori, satöbbi) és azt is, miként festenének a blogok egy steampunk környezetben. Kicsit ráfixálódhattam az ötletre, mert ma is azon kaptam magamat, hogy a századeleji Montmartre-ra emlékezető sötét, esős sikátorokra gondolok, ahol a blogspot vagy a freeblog művészkávézó törzsasztala mellett alkotnak a bloggerek, mint anno Karinthy vagy Rejtő, elkent írógépbetűkkel lekopogott postjaik pedig kézről kézre járnak a vendégek között, akik tollat ragadva ott helyben kommentezhetnek is.

(Most már jobb, köszönöm)

Az utóbbi egy hétben szerencsére ismét nekiálltam aktívabb társasági életet élni, elsősorban kedves ismerőseim felmentő csapatainak köszönhetően.

Múlt pénteken például remek születésnapi mulatságon voltam, ahol többek között megismerhettem barátaimat eddig rejtett oldalát is, amint hajnali egy magasságában Zubolyra lejtenek hagyományos népitáncot a bárpult előtt. Szombaton vendégségbe mentem ifjonc macskát csodálni (mert igen, néha vinni kell idegen embereket a macskádnak, a hódolat jót tesz a jószágnak), vasárnap fat.man és ghyldeptis hívott villámlátogatásra, tegnap pedig a metsző széllel és a szétbombázott Fővám tér körüli útakadályokkal dacolva elküzdöttem magamat a tandembe, a deklarált bloggertörzshelyre. Nekem speciel tetszett, még a falra kiplakátolt, nyomtatott blogoldalak is (habár ezekről megoszlanak a vélemények), biztosan most először érintett meg a közösséghez tartozás érzése – jobb későn, mint soha, végül is 2003 óta úszkálok a blogoszféra rejtett örvényeiben. isolde káprázatos csokis sütit hozott nekem, én sorozatokat adtam neki, imigyen modelleztük azt a pillanatot a sivár jövőből, amikor elértéktelenedik a pénz és visszatér a cserekereskedelem.

(Ölni tud egy ártalmatlan bottal)

Az intézmény hirdetését másfél évvel ezelőtt láttam elsuhanni egy autó ablakából, és már akkor is tetszett, csak elfelejtettem, de most szembejött, nem máshol, mint az iroda kapucsengője alatt, ahol másfél hónapig nem vettem észre.

Igaz, aki nem szerepjátékozott, főleg nem a klasszikus AdnD vagy DnD tengelyen, talán nem is érti, milyen képzettársításokra ad alkalmat az, hogy...

Emelt szintű idősek otthona.

(utógondolat az előző posthoz, ahelyett, hogy inkább törölném)

...viszont így legalább tudtam értékelni David Lynch Inland Empire című filmjét, amiben körülbelül annyira lehet összefüggéseket találni, mint egy rémálomban, ahol kapocsként legfeljebb a fel-felbukkanó ismerős motívumok szolgálnak, viszont a legnyomasztóbb filmek egyike, amit valaha láttam, és ez most éppen elismerés a részemről, bár teljesen felesleges volt 3 órásra csinálni, ebből másfél is pontosan elegendő lett volna. Főleg úgy, hogy pont utána olvastam el a mester könyvét, ami a "Hogyan fogjunk nagy halat", szerepel benne ez a film is, és a példákból szerintem teljesen egyértelmű, hogy még Lynch sem tudja, miről szól.

(Még mindig a negatív asszociációk völgyében)

Talán a november teszi, ez a vergődő város a nyomasztó ég alatt, a befejezetlen dolgaim vagy más, de mostanában úgy érzem magamat, mintha egy gót együttes közhelyesen szenvedő dalszövegében lennék az egyik megszemélyesített főhős, akiket amúgy meglehetősen idegesítőnek szoktam találni és ez most is így van. Nem igazán értem az egészet, mert hála az égnek semmi bajom, azt hiszem legalábbis, hacsak az állandó túlalvásokat nem számítjuk, mindenesetre egészen ártalmatlan aggályokból jutok el a legrosszabb következtetésekig, túlreagálok, félreértek vagy félre akarok érteni dolgokat, közben megy az autópilóta, csak nem tervezek, nem vagyok motivált, de legalább semmi nincsen, amivel elégedett lennék. Nem mintha általában magam lennék a pozitív életszemlélet, de ez már nekem is meglepő és jó lenne rájönni, mi a fene bajom van, tekintve, hogy ez így azért kevéssé szórakoztató, pedig alapvetően a novemberrel semmi bajom, ellentétben például a februárral, amit gyűlölök.

[Az eredeti postot, eggyel lejjebb, egyszerűen és rejtélyesen eltüntettem, amikor beléptem kommentezni. A szerkesztőben látszik, az oldalon nem. Valami azt akarja, hogy ne ríjak.]

(A negatív asszociációk völgyében)

(az igazmondás hátrányairól)

Miért nem bírom rezzenéstelen arccal azt hazudni a háziorvosnak, hogy semmi baja a szememnek? Így ahelyett, hogy bemondásra elhitte volna és 1,2 mp alatt kiállította volna az alkalmasságimat, mehetek a szemészetre, aztán vissza a rendelőbe és kénytelen leszek szemüveget viselni egész életemben a (remélhetőleg a következő fél évben esedékes) jogosítványom mellé, pedig tényleg semmi szükségem rá, ezért én ugyan nem vagyok hajlandó szemüvegben vezetni, nem én, de az egész majd kirobban egy igazoltatásnál, üvöltözni kezdünk, a helyzet dulakodásba csap át, elmenekülök , köröznek, letartóztatnak, a cellatársamat megszöktetik az ukrán barátai és úgy tűnik, mintha én is benne lettem volna, velük kell mennem, vonaton és koszos tartályhajón csempésznek ki a londoni alvilágba, ahol új ember leszek, rettenetes szenvedéseket állok ki, amíg kivívom a tiszteletüket és megtanulok két pisztollyal harcolni, és amikor majd tizenötév múlva kieégett, magányos (és kidolgozott izomzatú) fejvadászként állok a szakadó esőben egy budapesti bérház tetején, akkor arra gondolok majd, hogy bezzeg ha hazudtam volna a háziorvosnak, most nekem is lenne átlagos életem.

(és váratlanul félbeszakították)

Éppen a felénél tartottam egy hosszadalmas valaminek, amelyben szó esett volna olyan lényegtelen dolgokról, hogy…

…megint hallom a túlfeszülő húrok hangját az életemben, tehát szerintem a jövő hét az utolsó alkalom összeragasztgatni széthullott akaraterőmet (ami ha váza lenne, most egy tubus pillanatragasztóval és egy tekercs celluxszal topognék előtte, kétségbeesett arccal), hátha végre nekiállok letudni írásbeli tartozásaimat, és nem, már az önutálat sem segít

…időm persze pont mostantól nem lesz erre, és igen, tudtam én ezt korábban is

…idén harmadszorra történik meg, hogy az eddig kizárólag a dizájner-duónk fejlesztői fájljaiban létező játékkoncepciók alapötlete felbukkan valamelyik nagy stúdió hivatalos bejelentésében, és hiába különbözik teljesen a körítés, pont emiatt már nem csinálhatjuk meg így, pedig a mi verziónk sokkal jobb lett volna

…a jövő héten lesz két éve annak, hogy felcsaptam (csúnya szóval) konceptdizájnernek, amivel nagyrészt elégedett vagyok, de vannak apróságok, amik ennyi idő után igazán kezdenek zavarni

…egyébként a belső udvarra néző céges irodában délután kettőkor esteledni látszik, a szürkeség pedig még jobban beleragaszt az amúgy is ragacsos, haszontalan tétlenségbe

…jogosan megbosszulta magát az eddig aktuális fordításom, ami egy remek fantasy-regény amúgy, de fél éve kések vele, és most félre kellett tennem, hogy gyorsan megcsináljak egy idegesítően gyenge könyvet, de legalább olyan őszintén gyűlölöm a szereplőit, mint a szerzőjét

…és persze a hétvégét csak erre a nemes feladatra szántam, de valaki csinált valami gonoszságot az idővel és hirtelen vasárnap lett, én meg sehol sem járok.

Szóval ilyesmikről akartam írni éppen, amikor egyszer csak észrevettem, hogy elkezdett esni a hó, ami ugyan nem marad meg a betonon, de azt úgysem látom az emeletről, ezért az ablak most egy igazi téli délutánra néz. És ettől hirtelen sokkal barátságosabb lett minden, narancshéjakat akarok tenni a radiátorra és Sigur Róst hallgatok, ami a világ egyik legfurcsább zenéje Izlandról, és szerintem egy laboratóriumban kísérletezték ki azokra a nyúlós, lélektelen novemberi vasárnapokra, amikor hirtelen hangulata lesz mindennek, mert váratlanul elkezd esni a hó, ami ugyan nem marad meg a betonon, de…