2016. szeptember 19., hétfő

(a nyár végéről, öltönyös kísértetekről és blogokról)


Várjuk az őszt, de csak nem akar megérkezni, a magam részéről úgy képzelem, hogy egy dohos pincében őrzik a nyár mogorva arcú verőlegényei, akik néha könyvet meg cigarettát csúsztatnak be neki az ajtórésen, és amikor nem figyelnek, az ősz a rácsos ablakon keresztül apró jeleket ad a külvilágnak, mint az esőkopogás péntek hajnalban az ablakon, vagy az egyre rohamosabb tempóban eltünedező világos percek. A munka utáni szigetkör végén most már rendszeresen rám esteledik, mintha szó szerint kifutnék a nappalból, egyenesen bele az estébe. Vagy Budapest szürkületszerű vetületébe, már ha abból a furcsa jelenetből indulok ki, aminek a múltkor voltam tanúja a futás végén, ott, ahol az Árpád-híd tövében egy régen bezárt klub árválkodik magányosan. (Maga a hely már akkor is furcsa volt, amikor működött, egy rácsos ajtón lehetett átmenni a híd alatt a sziget csücskébe, de pontosan nem tudom, hogyan és merre, mert sohasem jártam bent, de valószínűleg sokkal kevésbé izgalmas, mint képzelem, és nincs is kanyargós tükörlabirintusuk). Szóval éppen elkezdett ereszkedni a homály, amikor váratlanul felbukkant a parkolóból egy tucatnyi elegáns férfi és nő, akiknek az arcát nem lehetett látni a sűrűsödő sötétben, csak a fehér ingek és blúzok világítottak, és némán, céltudatosan bemasíroztak az évek óta először nyitva álló ajtón, én meg gondolkodhattam azon, vajon kiket is láttam. (Egyelőre nem tudtam eldönteni, lelkekkel kereskedő mágusok voltak-e, akik minden évszakban más halott szórakozóhelyen tartanak árverés a friss szállítmányra, vagy a szigeten élő szellemek gyűltek össze egy kis beszélgetésre.)

Arra mindenképpen jó volt, hogy eszembe jusson ez a blog itt, ahova valaha leírtam az ilyesmiket. Ez az év eddig arról szólt, hogy sok mindenről vagy egy hónapos csúszással meséltem, vagy soha (de legalább iderakhatok év végén egy maratoni „kimaradt jelenetek” dvd-extrát, ha addig kitart a lendület), és hagyok mindent nyomtalanul elsodródni. Túl sokszor érzem úgy mostanában, hogy csak úgy csorog el az életem a nagy semmibe [és elindul a szomorú zene meg a tempósan összevágott borongós művészvideó], szóval jöhet a szokásos ideiglenes blogfeltámasztás, ami érdekes módon mindig őszre esik, ha jobban belegondolok.

2016. július 19., kedd

(miért éppen seattle?)


Seattle, életképek: egy mellékutca kis kávézójában ülök Capitol Hillen, sistereg a kávégép, mellettem kortárs brit irodalmat olvas egy egyetemista, az ablak előtt sorban húznak el a biciklisek, egy kutya vágyakozóan néz befelé a nyitott ajtón; egy craft beer pubban támasztom a pultot egy helyi sörrel (komfortzóna elhagyása, sokadik szint: egyedül emberek közé menni inni); a belvárosban a hatalmas Barnes and Noble könyvesbolt alagsorában vadászok könyvre; a Pike Place Market egyik kifőzdéjében New Englandi-i clam chowdert kóstolok egy pultnál, és itt hallom az első nagyon seattle-i mondatot az egyik pultostól, miszerint "Drew ma nem tudott jönni, mert próbál a zenekarával" – igaz, ezen kívül sok minden már nem árulkodik arról, hogy ez a város egy zenei irányzat bölcsője volt valaha.

A fonalat valahol ott ejtettem el a múltkor, hogy június közepén az E3 nevű videojátékos expón jártunk a NeocoreGames különítményével, utána pedig saját büdzséből hozzácsaptam egy hosszú hétvégét, és elutaztam Seattle-be.

De miért éppen Seattle, merülhet fel a kérdés… nem, valójában felesleges a feltételes mód, szinte minden alkalommal fel is merült, ha valakinek megemlítettem a tervet, legfeljebb kicsit más megfogalmazásban (minek mész oda, nincsen ott semmi).

A válasz egyébként annyi, hogy „azért, mert kilencvenes évek első fele”. Akkor voltunk középiskolások és talált minket telibe a Seattle-ből érkező grunge, ezzel párhuzamosan játszottuk a Shadowrun szerepjátékot („where man meets magic and machine”), amelynek hivatalos helyszíne a 2050-es évek fantasy-cyberpunk megavárosa, Seattle, ahol a céges piramisok között még mindig ott magasodik a Space Needle, és természetesen akkoriban fertőzött meg a Twin Peaks is, ami Seattle közelébe, Washington állam erdőségeibe vitt, hogy azóta is mindig beleborzongjak a szélben hajladozó fenyőágak  látványába. Szóval Seattle akkoriban magától értetődően került fel az úticélok listájára, ahova egyszer mindenképpen el kell menni, aztán eltelt húsz év, és rákaptam a Seattle-ben játszódó különböző sorozatokra, mint a The Killing (igen, tudom, hogy ezeket Vancouverben forgatják, de az már úgyis a szomszédban van), ahol a szakadó esőben  láncdohányos nyomozók néznek ki borúsan a Puget Sound vizére, és ismét feltámadt bennem a gondolat.

Szóval ha már úgy hozta a sors, hogy két órányi repülőútra voltam Seattle-től, akkor kihasználtam az alkalmat. Sirályvijjogást akartam, esőillatot, kávét, tengert, némi fenyőerdőt, ezeket pedig maradéktalanul meg is kaptam, és nagyjából ennyi, amire egy hosszú hétvége elegendő.

Általában a reptérről a központba vezető vonatút sohasem a város legszebb arcát mutatja, de Seattle esetében előbb jönnek az erdők meg a kertvárosok, a távolban gigászi, hósipkás hegycsúcs, és csak ezután következnek a raktártelepek, a teherpályaudvarok meg a kikötő gigászi rakodódarui. Amikor befutottam Capitol Hillre, már szitált a gyenge eső: dimbes-dombos utcák,  deszkafalú házak, minden kertvárosias, a háttérben a belváros toronyházai magasodtak nagy kupacban. Bárok, pubok, lemezboltok és kávézók. Az állomás kijáratánál négyfős társaság játszott szvinget, vidám emberek zenéltek vidáman az esőben, a szomszéd kis parkban népes csoport próbált valami koreográfiát dobszóra. Az airbnb-t, ahol a szobát béreltem, alig találtam meg sok házikó között, de végül sikerült, a tulaj jó fej volt, kutyával, ami mindig plusz pont.

A városnézés a tőlem megszokott módon zajlott, vagyis meglódultam előre, mondván, majd lesz valami, és lett is valami. A péntek és a szombat szürke volt, folyamatosan esőt ígért az ég, amit aztán be is tartott, de mindig csak húsz percig esett, utána hosszú órákig szünet, vízillat, ázott gyep, ázott lombok. A belváros nagyjából olyan, mint egy üzleti negyed bárhol, bár maradt némi futurizmus a hatvanas évekből, a monorail (helló, Shadowrun!). Természetesen megnéztem a Pike Place Marketet, ami hatalmas, több szintes piac, a domb tetejéről indul és onnan tart lefelé – egyértelműen turistamágnes, többek között az összehangolt koreográfia szerint halat hajigáló kofákkal és az óriás bronz malacpersellyel, de közben mégis van a nyüzsgésben valami szimpatikus. A legértelmezhetetlenebb turistalátványosságok közé bekerült nálam a Gum Wall, ami a piacról kifelé vezető egyik kis utcán található, ahol a falat elborítják a téglára tapasztott rágók, és turisták fotózkodnak a mindent beleng az átható mentol- és gyümölcsillatban.

Jártam a kikötőben, ahol valóban sirályok tollászkodtak a felhők alatt és Cthulhu-csápok sarjadtak az akvárium hirdetőoszlopán. Spontán ötlettől vezérelve felültem egy kompra, ami az öböl (a Sound) egyik szigetére vitt, Bainbridge-be, mert úgy tűnt, hogy a várost igazából csak a vízről lehet megnézni egyben, és ez igaznak is bizonyult. Közben nagy nehezen kisütött a nap, sokáig üldögéltem a sziget egyik elhagyott öblében, az őslakos seattle-i turistáktól távol, aztán visszamerészkedtem a nagyon képeslapra illően megkomponált kis településre, ahol lavórnyi kávékat ittam Dale Cooper módjára, és a sziget méretéhez képest döbbenetesen felszerelt könyvesboltban találtam egy olyan friss megjelenést, amire addig sikertelenül vadásztam.

 (A szombat másik spontán megnyilvánulása az volt, hogy Capitol Hillen futó gondolattól vezérelve besétáltam egy kerékpárkölcsönzőbe, és biciklit béreltem vasárnapra, hogy eljussak Twin Peaksbe, de ez egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.)

Szóval azt kell mondanom, Seattle remek úticél, sokkal kisvárosiasabb és zöldebb, mint gondoltam volna, habár azt azért látni rajta, hogy huszonöt évvel ezelőtt jóval nyomasztóbb hely lehetett, olyasmi, ami kitermel egy Alice in Chainst. (Miután kijutottam a környező erdőkbe és a tengeröblökhöz, már azt is érteni vélem, hogyan lehetne belőle a Shadowrun jövőjében egy indián vadon közepén terpeszkedő gigászi, mocskos cyberpunk metropolisz, de azért ehhez még így is eléggé meg kell erőltetni a fantáziámat.) Nem tudom, milyen lehet ott élni, de hosszú hétvégére ideális célpont. 



2016. július 1., péntek

(inkvizítorok a káosz ellen: e3 2016, los angeles)



Kezdjük egy fekete-fehér, nagyon művészfilmbe illő jelenettel: június 12-e, vasárnap hajnali egy óra van Los Angelesben, nekünk, az E3 nevű videojátékos expóra igyekvő Neocoregames küldöttségnek (három fő) fejben már hétfő délelőtt tíz, a kihalt utcán állunk az irodaépületek meg a modern apartmanházak tövében, makacsul fúj a hideg szél, az arcunkra kiülő, jellegzetes kelet-európai mélabú pedig tökéletes lenyomata az elmúlt háromnegyed órának, amit egy hajszolt taxis társaságában töltöttünk a szállásunkat keresve, teljesen sikertelenül, amit amúgy pontosan az ilyen esetek elkerülése miatt egy évvel ezelőtt lefoglalt a cég, de az egyik címen egy üres telek van, a másikon stimmel az épület, viszont az éjszakai portás semmit sem tud rólunk. (Ezen a ponton kicsit felhangosodik a film zenéje, ami vagy egyetlen húr ismétlődő, monoton pendüléséből áll, vagy egy betorzított nyenyere szól halkan). Nagyjából 24 órája úton vagyunk, ebből öt órát az oslói reptéren töltöttünk, durván tizenegyet a gépen, ami másfél órát késett, én még nyertem egy plusz sorbanállást a beléptetésnél, mert az automata rendszer csak az áthúzott fényképemet dobta vissza, ami kicsit ijesztő élmény, még akkor is, ha később egy unott hivatalnok tizenkét másodperc alatt beenged az országba, és még találnunk kellett egy taxit, amibe befért a tizenöt kilós, nagyjából öt méter hosszú összegöngyölt vászonmolinó, ami majd az expón kerül fel a standunk falára, de egyelőre nyomasztó holtsúlyként áll ott a ház falának támasztva. Szóval ott vacogunk hárman az emlegetett fal előtt, és még nem is sejtjük, hogy ez a csak kezdet, mert a következő napokban kiderül majd, hogy a lefoglalt szállás nem csak a kései óra miatt nem veszi fel a telefont, hanem egyáltalán nem létezik, a standra megrendelt számítógépek nem érkeznek meg sem nulladik, sem első napon, úgy esszük majd a különböző gyógyszereket, mint a cukorkát, én pedig egy ponton egy zuhanynak fogok trágárságokat ordibálni.


Ezen a ponton azonban gyorsan ki is ugranék a kelet-európai letargiából, a fekete-fehér kép kiszínesedik, az érvagdosós zenét leváltja valami vidám és pörgős: ugyanis a végén minden  jóra fordult, még aznap éjjel lett ideiglenes menedékünk, másnap meg rendes szállásunk (egy falanszterszerű apartmanépületben, ami olyan elegáns volt és letisztult, hogy harcostársam, daev szerint ide már csak meghalni járnak az álmok, szerintem meg Patrick Bateman kedvenc belsőépítésze tervezte, de igazából jó volt, arról nem is beszélve, hogy így nem másfél óra taxiútra laktunk a konferenciaközponttól egy olyan motelben, ahol évadonként minden amerikai krimisorozat legalább három epizódjában komor arccal kattintgatják a fényképezőgépet a helyszínelők). A számítógépek második este megérkeztek, a precízen minden egészkor előadott prezentációk működtek, és még teljesen meglepetésszerűen tortát is kaptam az én figyelmes kollégáimtól születésnapomra, ami emlékezetes módon tényleg a legkaotikusabb napra esett, a tomboló jetlag közepén.

Szóval az E3 egy hatalmas videójátékos expó, és itt, akárcsak a tavalyi Gamescomon, most is a készülő játékunkat promóztuk a sajtónak, a távoli gótikus jövőben eretnekeket és káoszkultistákat aprító inkvízítorokat. A napfényes és egyáltalán nem festői Los Angelest összesen talán fél órára láttam nappali fényben (gyorsan le is fotóztam az eget), ami nagyjából ugyanannyi idő, mint amennyit az expóból meg tudtam nézni két előadás között (van annak valami pikantériája, amikor az otthonról érkező linkekből értesülök azokról a játékbemutatókról, amelyek a tőlem pár percre emelt gigastandokon debütáltak), de ez mindig része a munkának, amit szerintem egészen derekasan teljesítettünk. Miután a sokk elmúlt, tulajdonképpen tényleg hangosan tudtunk röhögni az egészen, ettem remek szusit, és még kedves barátommal, az újságíróként kint tudósító exBright-tal is le tudtunk ülni pár sörre. Aztán pénteken vége lett az egésznek, és az előzetes terveimnek megfelelően következett a magányosan turistáskodós hétvége, amikor a napfényes Kaliforniából nyilván hova máshová mentem volna, mint az esős Seattle-be, mert egy poshmoderndarkfentezisikeríró így pihen, és levezetésképpen végig gyalogoltam meg bicikliztem, de erről másik postban lesz szó.


2016. június 10., péntek

(esküvői polaroidok)


Hiába töltötte ki a nyolcvanas éveket a gyerekkorom, mégis most, 2016 májusában, kedvenc egyetlen húgom esküvőjén használtam először Polaroid típusú fényképezőgépet, azelőtt kizárólag filmekben és könyvekben találkoztam vele. Ez sem a klasszikus Polaroid volt*,  hanem modern másolat, bár ugyanolyan egyszerű, színes műanyagdoboz, belenézel a keresőbe, megnyomod a gombot, ennyi, máris surrogva köpi a gép a papírszeletet és lehet nézni, hogyan fakul elő a feketeségből a kész kép. Aztán egyszer csak útnak indult a gép a vendégek között, ami kiváló ötlet volt, mindenki kattintgatott kedvére, a spontán gyűjtemény  pedig szépen bekerült egy nagy albumba. Az agyam is sorban lőtte a fotókat, csupa remek pillanatkép készült, rögtön polaroidszerűen sárgás-nosztalgikusra szűrőzve, és már most, alig pár héttel később is azon kapom magamat, hogy felcsapom a képzeletbeli albumot: ott a helyszín, a Balatonra néző szőlőhegy, a mélyben a tó májusi halványkékje, a távolban a Badacsony tömbje; az esküvő a templomromnál, napfény és árnyékok, zöld fű, egyszerű asztal és két pad; az étterem a szőlőlugassal és a pazar kilátással, barátok és családtagok, kora esti nyüzsgés, evésivás, a szőlőskert végéből megcsodált éjszakai fények a tintával felöltött tó partján, milyen jó, hogy egy képzeletbeli polaroid még a tücskök harsogását is meg tudja örökíteni.


* létezik még vagy már megint, de elképesztően drága**

* *a kép nem polaroiddal készült és nem pont ott



2016. május 12., csütörtök

(„mióta akarok róla írni”-rovat, 154. rész: róma)



Ez a post másfél hónapja kikerülhetett volna, ha nem átkoznak meg a koboldok, akarom mondani, ha nem hatalmasodik el rajtam a teljes nihil, ami megakadályozta, hogy bármit befejezzek, amit egyáltalán elkezdtem. Azonban Rómáról mindenképpen meg akartam emlékezni, mert rendkívül kellemes pár napot töltöttünk ott.

Mivel húsvétkor utaztunk, már nem a fogcsikorgató télből indultunk, utólag mégis két kép maradt meg bennem legélénkebben: amikor a szállásunktól egy sarokra lila virágba borult lombok borítják be az utcát, illetve nem túl messze már narancsokkal teli fát fotózok egy bérház előtt.

Kissé tartottam tőle, mennyire lesz leküzdhetetlen a tömeg Rómában húsvétkor (nem lelki okokból jártunk ott éppen akkor, hanem azért, mert így hozta az időbeosztás), azonban néhány kiemelt turistacélpontot leszámítva nem volt vészes. Mivel szokás szerint csavarogtunk, sokat és sokfelé, egészen mozaikszerűek lettek a benyomások.

Trastevere kerülete az egyik kedvencem lett. A folyó egyik kanyarulatában bújik meg, és teljesen érthető okokból tipikus turistamágnes, de még ez sem tudja elvenni az élvezeti értékét, különösen akkor, ha az ember teljesen kihalt utcákon fotóz robogókat, napozó macskákat és minden házfalat elborító cserepes futónövényeket. Tetőteraszok, macskaköves utcák, bárok, fazsalus ablakok, kávé és fagyi.

A szállásunk ismét airbnb volt, és nem arctalan ügynökségé, hanem pár helyi huszonévesé. A hatalmas lakásban egymás hegyén-hátán álltak az eklektikus bútorok, a négy másik lakót alig láttuk, annál többet haveroztunk a két barátságos macskával. Esténként a kihalt lakáson végigvisszhangzott a felső szomszéd kissé bizonytalan zongoragyakorlata, mi pedig az erkélyen boroztunk.

A szállás egyébként a belváros peremén éppen csak túl volt, a régi városfal mellett, a Colosseumtól negyed órára gyalog, ahol turistából nem is akadt olyan nagyon sok. A tripadvisornak hála felfedeztünk egy családi trattoriát a közelben, ahol népes olasz családok ettek, a főnök néha odaült a barátaihoz és nagyon jó volt a pizza.

Róma belvárosáról lehetne nagyon sokat írni, de az sem adná vissza az élményt – macskaköves utcák és paloták, római romok, várfalak és épületcsonkok, amiket benőtt a város, zsákutcák, ahol az összehajoló falak tövében egy lélek sem jár, csak robogók parkolnak, cédrusok, madárcsicsergés és persze rengeteg espresso a különböző kis kávézókban. (És a Keats-Shelley emlékház, ami kihozta belőlem a valaha angol romantikából államvizsgázó egyetemistát és a gótikusan spleenes költőt, majdhogynem egyszerre.)

A Vatikánba elővételben vásároltuk a jegyet, ami a kastélyhegy tövében kígyózó sor láttán kiváló ötletnek bizonyult, és még így is fél óráig tartott bejutni a kijelölt vezetővel. Odabent még ezt a rengeteg embert is elnyelték a gigászi csarnokok, bár Raffaello termeiben megfogadtam, hogy inkább utólag elolvasok mindent, amit ott nem bírtam az emberiszony miatt. A Sixtusi kápolna még annál is letaglózóbb, mint gondoltam, és döbbenetes, amikor tudatosul, hogy az egyetemes kultúrtörténetbe beépült képek csak részei a hatalmas egésznek, a józan ész, az ízlés, a kismillió tábla és hangszórón bemondott figyelmeztetések ellenére mégis pózolva fotózkodó turisták pedig szomorúan emlékeztetnek arra, hogy az emberek egy része menthetetlen. (A shopban vásárolható pápa-merch tényleg csak színesítő elem.)

Az egyik legnagyobb élménynek az a kis étterem bizonyult, ahova ajánlás alapján mentünk, de még így is alig találtuk meg, zsebkendőnyi hely, zöld kockás abroszokkal, egymás mellett szorongó turistákkal és törzsvendégekkel meg az olaszul harsogó személyzettel. Étlapot nem kaptunk, bár kiderült, hogy kérhettünk volna, de nem akartunk, rájuk bíztuk magunkat, és nagyon jól is tettük. Csak az előétel és a tészta után érkező főfogást utasítottuk el, mert nem fért volna belénk, mire pincérünk nagyon elszomorodott, és látszott, hogy össze fog törni, ha desszertet sem kérünk, ezért kértünk (ketten egyet, nem bántuk meg).

Ezután még egyszer visszatértünk Trasteverébe antikváriumokat járni, utána átballagtunk a fél városon, a szállás felé tartva még utoljára leültünk a Vittorio Emmanuel gigaemlékmű lépcsőjére, majd végigsétáltunk a Fórumon, ahova húsvét után visszaengedték az autókat. Alkonyodott és végül csak lőttem egy képet a szelfibotos hordák között a Colosseumról, ami mellett naponta kétszer mentünk el addig sznob módon nem fényképezve, majd még egy kis macskadögönyözés, aztán reggel indulás hazafelé.

Már megint egy város, ahova vissza kell menni.

2016. május 11., szerda

(ingovány)




"Egy reggelen, melynek borús szürkületében mintha megállt volna az idő, egy dombtetőről végre megpillantotta a Szomorúság Ingoványát. Ködfoszlányok lebegtek felette, itt-ott kisebb erdők nőttek ki belőle, a fák törzse lefelé négy-öt vagy több görbe tuskóra oszlott, úgyhogy olyanok voltak, mintha soklábú nagy rákok állnának a fekete vízben." (Michael Ende)

A Végtelen történetből (miből másból) vett idézettel tudnám leginkább összefoglalni az elmúlt néhány hónap lehangoló vergődését, bár a Szomorúság Ingoványa helyett a sokkal kevésbé mesés nevű, a Teljes Motiválatlanság, a Világ- illetve Önutálat Ingoványában tévelyegtem. Az, hogy mindennek mi volt az oka, teljesen lényegtelen (illetve leírva amúgy is csak egy szánalmas midlife crisis szürke lenyomata maradna belőle), mindenesetre a teljes kiégést antiszociális visszahúzódás és  mogorvaság kísérte, miközben koloncként lógott rajtam több elkezdett és félrehajított írnivaló, a gyűrött cédula pedig, amire valamikor felkapartam a tennivalók listáját, lassan sárgásra porosodott az asztalomon.

Február végén eljutottam odáig, hogy egyszerűen félretoltam mindent, aztán kitaláltam, hogy inkább világgá megyek pár napra, feltöltődni, kizökkenni, majd hetekkel később végül beletörődtem, hogy még erre is képtelen vagyok. Attól még továbbra sem találtam a helyemet sehol, és csak úgy gázoltam előre a nagy, nyúlós szürke semmiben, agresszíven morogva a világra.

Most valami mégis mocorog, ha erőtlenül is, leginkább azóta, hogy végül elkezdtem másokkal is beszélgetni a dologról, és ettől hirtelen sokkal szánalmasabbnak tűnt az egész, mint amilyennek úgy magamban gondoltam addig (pedig az sem volt semmi). Meg közben történtek remek dolgok, még márciusban összehoztunk egy év után egy szerepjáték-partit, ahol én meséltem, utána jártunk Rómában húsvétkor, találtam mindenféle kincseket kamaszkori kreatív (hatalmas macskakörmöket képzeljük ide) fázisomból, elvállaltam pár novellafordítást, jártam a könyvfesztiválon, aztán újabb remek parti jött, ahol már játszottam, a héten elutazom egy rendezvényre a készülő játékunkat prezentálni, és arra jutottam, hogy ezekről jó lenne mégis írni valamit.

Nem is elsősorban a közléskényszer motivál (azt tippelem, nincsen két számjegyű a blog olvasóinak jelenlegi száma), hanem az, hogy amikor utoljára a blogot használtam az írásundor leküzdésére a rendszeres frissítésekkel, akkor egyszer csak elkezdett működni a folyamat (és lett belőle két füzetnyi felhasználatlan töredék, de mit nem adnék most egy rendes töredékért).

A legszomorúbb egyébként az, hogy a fenti képre és idézetre a vázlatok turkálása közben bukkantam, a dátum szerint 2015 januárjából, enyhén hasonló körítéssel, mint most, ami csak azt mutatja, hogy bizonyos dolgok sosem változnak, de legalább azt az időszakot követte fellendülés.

Hátha így lesz most is.

2016. január 5., kedd

(winterwonderland)



Itt az új év, és némi késéssel régi októberi ismerőseim is befutottak, üdv ismét, nyomasztó éjszakák! Újra eljött a lefekvés utáni álmatlan forgolódás ideje, amikor a sűrű, sötét csend nem csak az időt torzítja, ahol percek tűnnek óráknak, hanem a napközben nem létező problémák is abnormálisra nőnek, viszont legalább teljesen valószínűtlen krízishelyzeteket tudok lefuttatni virtuálisan a fejemben. A zavaros álmok csak ezután jönnek, de néha felébreszt valamelyik szereplő ijedt ordítása.

Ha nem lett volna tavaly ugyanez, azt mondanám, ezzel jár, ha évek óta először végig szabadságra megyek az ünnepek alatt és még otthonra sem vállalok munkát, a szervezetem meg kipiheni magát.

Amúgy meg csikorgó hideg van odakint és másfél centiméternyi széttaposott hó próbálja eltakarni a város rondább arcát. Mivel a télről mostanában az egyik friss olvasmányélményem, Emily Carroll "Through the Woods" című képregényantológiája jut eszembe – behavazott kunyhók a sötét erdőkben, szörnyetegek a pincékben, az emberek lelkében, a bőrük alatt –, egészen gótikus téli történeteket képzelek a körúti palotákba, meg ez az álmatlansághelyzet is sokkal izgalmasabb így.