2016. december 5., hétfő

(firenze november elején)



Firenze rendkívül régen felkerült a potenciális úticéljaim listájára, sajátságos módon a főleg itt játszódó Hannibal című film miatt. Természetesen akadtak egyéb kapcsolódási pontok is, Dantétól kezdve a condottieriken keresztül az Assassin’s Creedig, de ha valamiért felmerült Firenze, elsőként mégis az a hatalmas, boltozatos árkádsor jutott eszembe, ahol Anthony Hopkins emberevő Hannibal Lectere sétálgatott, ebből pedig könnyedén bomlottak ki az olyan asszociációk, mint a macskaköves utcák, harangszó, kupolák, reneszánsz paloták párkányain tollászkodó galambok és az oszlopsorok alatt kávézgató öltönyös professzorok.

Mint most ősszel kiderült, egyáltalán nem tévedtem nagyot (leszámítva az öltönyös professzorokat, de lehet, hogy álcázták magukat). Tréfás módon egyedül a Piazza della Repubblica árkádjaival kapcsolatban bizonytalanodtam el, vajon jó helyen járok-e, mert valahogy mindig másképpen képzeltem körülötte az utcákat, amiket nem mutatnak a filmben, de ez nem vette el a felfedezés örömét.

Firenzében november elején kellemes tavasz fogadott minket, és Velencével ellentétben mintha az egész városra szépiaszínű szűrőt raktak volna. Ez különösen a fotókat visszanézve látványos, mert a legtöbb képet a Dóm kupolájának tetejéről meg a harangtoronyból készítettem, késő délután, amikor a már ereszkedő őszi napkorong mindent aranyfényű, ködös derengésbe borított, a téglavörös tetőket, a barna és sárga házakat, a tetőteraszokat meg a hidakat, a folyót meg a túloldali zöld dombokat  a villákkal. Valószínűleg mostantól ez lesz az alapértelmezett Firenze-kép a fejemben egy darabig.

Azt tudtam, hogy a Dóm és a keresztelőkápolna szép, de arra nem számítottam, hogy ennyire lenyűgöző mindkettő. A Dóm kupolájába feljutni már önmagában élmény – különösen az a rész, amikor az egyik meredek és keskeny lépcsősortól a másikig a kupola belső részén kialakított erkélyen vezet az út, a döbbenetes freskók alatt. Amikor a mélyben parányinak tűnik az oltár és a nyüzsgő látogatóhad, különösen hatásos átnézni a kupola túloldalára, ahol pontosan szemben a jégbe fagyott, háromfejű, óriás Lucifer marcangolja az árulókat.

Az Uffizi Képtárban személyesen is átélhettük azt a tudományosan dokumentált tényt, miszerint létezik művészet-túladagolás, szerencsére csak azután, hogy megcsodáltam a Boticelliket. Nyilván közhely vagyok, és egy obskúrus reneszánsz mester elfeledett mesterművét kellene mondanom (oké, Artemisia Gentileschi „Judit lefejezi Holofernészt” című képe újdonság volt számomra, és valószínűleg a retinámra is égett, olyan erős), de azért annyira nem tudtam turista lenni, hogy minden kép előtt készítsek egy szelfit magamról, mint a látogatók jelentős százaléka, amit őszintén nem értek egyébként (majd otthon végignézik mind a háromszáz képet magukról és beazonosítják a háttérben az adott festményt?)

A kötelező körök mellett szokás szerint rengeteget sétáltunk. Többnyire céltalanul csavarogtunk a belvárosban, ahol mintha minden négyzetméteren lenne egy méregdrága bőrtáskákban vagy férfiöltönyben utazó bolt, és sajnos rengeteg olyan üzlet, ahol kézzel készített noteszek, füzeteket meg könyvek állnak halomban, ami amúgy a gyengém. Megtekintettük Dante (újra felépített) házát és kiállítást, néztük az esti folyót a Ponte Vecchióról egy kis üveg borral a kezünkben, reggelenként a helyi presszóban hajítottuk be a gyűszűnyi kávét a munka előtt betérő helyiekkel. Kipróbáltuk az All’ AnticoVinaio nevű szendvicsezőt, amit a szálláson ajánlottak (nagyon nem lehetett volna eltéveszteni amúgy sem, kétszer kellett visszamenni, mire befértünk, de turistahad ide vagy oda, ez a masszív, helyben készített, friss óriásszendvics tényleg megérte), viszont a legkedvesebb kulináris élmény abban a belvárostól viszonylag távolabbi étteremben ért, ahol egyforma arányban elegyedtek a törzsvendégek meg a turisták, az angol nyelvű étlapon pedig külön figyelmeztettek mindenkit, hogy nem hajlandóak teljesen átsütni a húst, senki ne is kérjen tőlük ilyen gyalázatot, és az ég szerelmére, hagyják őket békén a capuccinóval.


Az utolsó nap Firenzéből szintén vonattal mentünk át Milánóba (korábban enyhén rossz tapasztalataim voltak az olasz vasúttal, de az italo nevű társaság 220 km/órával hasító járataival el tudnék ingázgatni), ahol csak egy hosszabb délután töltöttünk, mielőtt elindultunk volna a repülőtérre. Milánó elsőre nem lopta be magát a szívembe – bár a központi vasútállomása egy gigászi márványpalota, a bejárata előtt pedig valamiért Szellemirtók-cosplay zajlott –, igaz, nem is kapott sok esélyt a nagy rohanásban. A Dóm valóban lélegzetelállító, még úgy is, hogy egyszerűen nem volt időnk végigállni a sort, de ezért kárpótolt a tető, ahol vízköpők és gótikus kőcsipkék erdeje közül lehet kinézni a távolban emelkedő felhőkarcolókra. Örülök, hogy láttuk, de ebből az útból mindenképpen az őszi Velence és Firenze marad meg – egészen addig, amíg vissza nem térek egy másik évszakban. 

2016. december 1., csütörtök

(velence október végén)


Október 31-én este Velence egyik mellékutcájában borozgattunk egy nagyjából három lépésnyi méretű helyen, ahova sorban tértek be a kísértetnek öltözött olasz kisgyerekek (az egyértelműség kedvéért: az olaszországi Velencéről van szó), hogy a nemzetközivé vált trick or treat jegyében cukorkákkal megrakodva távozzanak, én pedig azon tűnődtem, milyen sajátos is a Halloween ebben a vízben álló, ódon városban, mert nem sokkal korábban még olyan kihalt sikátorokban csavarogtunk, ahol éppen elfért egy ember, magányos lámpa lógott a magasban a házfalak között, az utca végében halkan loccsantak a hullámok, és a kihalt hídon nyugodtan ácsoroghatott volna egy színházi bársonyköpönyeget viselő vámpír.

Velence különleges helyet tölt be a szívemben (és nem csak azért, mert itt kaptam először napszúrást). Velence egy közhely, amit nagyon kedvelek, egy teljesen valószínűtlen város, ami szégyentelenül abból él, hogy emberek a világ minden sarkából odamennek megnézni, és mivel ez már nagyjából Napóleon idejében is így volt, számomra a magamutogatás ugyanúgy része a sármjának, mint a hínárszagú vízben gubbasztó paloták.

Viszont nagyon régen jártam Velencében, ráadásul mindig nyáron, ezért régóta szerettem volna visszamenni. Késő ősszel kellene menni, gondoltam, hátha akkor majd sűrű ködben állnak a hidak és nyirkosan csillognak az üres utcák, és olyan szállodában lesz szállásunk, ahol süppedős bársonyszőnyeg borítja a folyosókat, a szoba ablaka letakart gondolákra néz, éjszaka pedig minden padlóreccsenésre felriadok és elsőre azt hiszem, egy viktoriánus kísértettörténetbe kerültem.

Ebből aztán végül az lett, hogy késő ősszel mentünk, de Mestre szélére, a partra, ami villamossal alig tíz perc Velencéből a hídon át, köd és eső helyett kellemes, szürke ősz volt, gótikus szálloda helyett airbnb-n talált, barátságos lakásban laktunk, ahol szimpatikus vendéglátónkról kiderült, hogy történelmi és gasztronómiai témákban utazó írónő. Október utolsó napjaiban egyébként pontosan ugyanakkora tömeg hömpölygött végig a város főbb artériáin, mint nyáron, két sarokkal beljebb pedig pontosan ugyanolyan kihaltak voltak az utcák.

Korábban mindig csak Velence szépségesen korhadó magvát láttam, most viszont kimerészkedtünk a szélekre, ahol minden felismerhetően Velence, mégis teljesen más. Északon keresztül-kasul bejártuk Cannaregio nevű részt, ahol szélesebbek a csatornák és agyagszínűek a házak, jártunk a régi gettó sokemeletes, egymáshoz tapadó házai között, a Madonna dell'Orto templomban, ahol Tintoretto festményeit díszítik a falakat, és a város peremén egészen modern bérházak néznek a közeli temetőszigetre.

Másnap a kikerülhetetlen és zsúfolt Rialto-hídtól délre mentünk, az egyetemi negyedbe, ahol hatalmas macskák alszanak a kirakatokban és rengeteg a könyvesbolt, még kisebbek a hidak és még keskenyebbek az utcák, aztán itt is elfogyott mögöttünk a város. Alkonyatkor már egy gondolagarázs és -javító mellett zsúfolódtunk a törzsvendégekkel meg a turistákkal egy parányi bárban, ahol következetesen csak a nyolcvanas évek slágerei szóltak.

Jártunk múzeumokban és a Dózse-palotában, vaporetto orrából néztünk várost, esténként kihalt utcákon csavarogtunk cél nélkül és találgattuk, vajon laknak-e a sok fénytelen ablak mögött. Velence továbbra is remek hely, a bakancslistámról pedig továbbra sem került le a köd, a kihaltság meg a tél, állítólag decemberben vagy januárban kell menni.


(Aztán felültünk egy rendkívül kényelmes vonatra, és átmentünk Firenzébe, de az már egy másik post.)

2016. október 14., péntek

(horzsol, mint a metal)


Sok minden maradt ki ebből a blogból az idén, de egyik legnagyobb mulasztásom, hogy semmit sem írtam a júliusi távolról indításról. Pedig nyolcadik alkalomhoz érkezett az évente esedékes küldetéssorozatunk, amikor barátainkkal híres borvidékeken (az esetek jelentős részében Villányban) mindenféle pincészetekbe ülünk be kóstolgatni, élményeinket pedig a látomásos sommelier-költészet szaklapjából vett idézetekkel illusztráljuk. Ennyi év után nem elvárás, hogy hatalmas újdonságok történjenek, de azért minden évben akadnak kisebb-nagyobb módosító tényezők, idén például az időjárás lett az.

viaszos, gyantás illata jelzi, hogy más idősíkba léptünk

Olyan már volt, hogy Pécs károgó varjakkal meg kékesfekete viharfelhőkkel fogadott minket a vasútállomáson (sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, hogy a személyes aurám okozta volna a teátrális belépőt), de az másnap reggelre elmúlt, ezúttal viszont le kellett mondanunk a nyárról. Valahol az is hagyomány, hogy a pénteki érkezés estéjén Pécs belvárosában kezdünk neki a bemelegítésnek, de a korábbi évekkel ellentétben most nem a költői templomromokon ücsörögtünk, mert kicsit hideg lett volna. Helyette egy remek cseh sörözőben indítottunk, és a korai őszbe fordult nyár meg a macskaköves, esőáztatta utcák teljesen passzoltak a majdnem-prágai hangulathoz, bár az biztosan csak az én becsípődésem, hogy számomra Prága egyenlő a felhős egekkel.

a kis kuszasággal együtt, amit majd belefésül az idő

Megbeszéltük, hogy ha esik, ha fúj, másnap délelőtt Villányba megyünk, és ez pontosan így is történt (esett, fújt és Villányba mentünk), Jud áldozatkészségének hála autóval. Ilyenkor általában különböző árnyékos teraszokon szoktunk fröccsözni, de a pincesor bármilyen időben bejárható, és mint kiderült, ennek is megvan a hangulata: rajtunk kívül nem sok látogató akadt, frissensültek, fapác és ázott fű illata terjengett, miközben a meszelt falak és faragott, nehéz bútorok között iszogattunk, mint egy fantasy-világ kalandorai, akik a közeli kastélyba menet húzódtak be melegedni az ivóba, tényleg csak egy szakállas varázslónak kellett volna belépnie a vízszintesen szakadó esőből, hogy lekanyarítsa a vizet a kalapjáról. Több helyet bejártunk, még a bátrak futóversenyét is megnéztük, sőt egy ponton annyira elkapott minket a lendület, hogy indulás előtt wooffal még beugrottunk venni valamit az útra, és mire kihozták a palackot, a hidegre való tekintettel lecsúszott egy pálinka is, szóval a hazaút kifejezetten vidámra sikerült. Arról, hogy utána teljes erővel indult be a youtube-búvárkodás, ami felszínre hozta a popzene méltán elfeledett kincseit, inkább nem mesélnék többet.

visszafogott, komoly anyag, kevésbé kedves


Az a jó a minőségi alkoholfogyasztásban (mármint az alkohol volt a minőségi, nem a youtube lejátszási listája, ami a fogyasztás közben összeállt), hogy másnap csak egészen kicsit törődött az ember, ezért még bementünk a belvárosba a hazaút előtt. Az ősz visszaváltott tavaszba, Pécs továbbra is szép volt, és az Egyletben ebédeltünk, ami kiváló hely – ráadásul horvát nyelvű retróképregényeket lehet nézegetni az asztallapokon –, hogy a szokásos kávézással zárjuk a nyolcadik távolról indítást.

(Jud beszámolóját itt lehet elolvasni, ráadásul sokkal szebb képeket készített, mint én.)



2016. szeptember 19., hétfő

(a nyár végéről, öltönyös kísértetekről és blogokról)


Várjuk az őszt, de csak nem akar megérkezni, a magam részéről úgy képzelem, hogy egy dohos pincében őrzik a nyár mogorva arcú verőlegényei, akik néha könyvet meg cigarettát csúsztatnak be neki az ajtórésen, és amikor nem figyelnek, az ősz a rácsos ablakon keresztül apró jeleket ad a külvilágnak, mint az esőkopogás péntek hajnalban az ablakon, vagy az egyre rohamosabb tempóban eltünedező világos percek. A munka utáni szigetkör végén most már rendszeresen rám esteledik, mintha szó szerint kifutnék a nappalból, egyenesen bele az estébe. Vagy Budapest szürkületszerű vetületébe, már ha abból a furcsa jelenetből indulok ki, aminek a múltkor voltam tanúja a futás végén, ott, ahol az Árpád-híd tövében egy régen bezárt klub árválkodik magányosan. (Maga a hely már akkor is furcsa volt, amikor működött, egy rácsos ajtón lehetett átmenni a híd alatt a sziget csücskébe, de pontosan nem tudom, hogyan és merre, mert sohasem jártam bent, de valószínűleg sokkal kevésbé izgalmas, mint képzelem, és nincs is kanyargós tükörlabirintusuk). Szóval éppen elkezdett ereszkedni a homály, amikor váratlanul felbukkant a parkolóból egy tucatnyi elegáns férfi és nő, akiknek az arcát nem lehetett látni a sűrűsödő sötétben, csak a fehér ingek és blúzok világítottak, és némán, céltudatosan bemasíroztak az évek óta először nyitva álló ajtón, én meg gondolkodhattam azon, vajon kiket is láttam. (Egyelőre nem tudtam eldönteni, lelkekkel kereskedő mágusok voltak-e, akik minden évszakban más halott szórakozóhelyen tartanak árverés a friss szállítmányra, vagy a szigeten élő szellemek gyűltek össze egy kis beszélgetésre.)

Arra mindenképpen jó volt, hogy eszembe jusson ez a blog itt, ahova valaha leírtam az ilyesmiket. Ez az év eddig arról szólt, hogy sok mindenről vagy egy hónapos csúszással meséltem, vagy soha (de legalább iderakhatok év végén egy maratoni „kimaradt jelenetek” dvd-extrát, ha addig kitart a lendület), és hagyok mindent nyomtalanul elsodródni. Túl sokszor érzem úgy mostanában, hogy csak úgy csorog el az életem a nagy semmibe [és elindul a szomorú zene meg a tempósan összevágott borongós művészvideó], szóval jöhet a szokásos ideiglenes blogfeltámasztás, ami érdekes módon mindig őszre esik, ha jobban belegondolok.

2016. július 19., kedd

(miért éppen seattle?)


Seattle, életképek: egy mellékutca kis kávézójában ülök Capitol Hillen, sistereg a kávégép, mellettem kortárs brit irodalmat olvas egy egyetemista, az ablak előtt sorban húznak el a biciklisek, egy kutya vágyakozóan néz befelé a nyitott ajtón; egy craft beer pubban támasztom a pultot egy helyi sörrel (komfortzóna elhagyása, sokadik szint: egyedül emberek közé menni inni); a belvárosban a hatalmas Barnes and Noble könyvesbolt alagsorában vadászok könyvre; a Pike Place Market egyik kifőzdéjében New Englandi-i clam chowdert kóstolok egy pultnál, és itt hallom az első nagyon seattle-i mondatot az egyik pultostól, miszerint "Drew ma nem tudott jönni, mert próbál a zenekarával" – igaz, ezen kívül sok minden már nem árulkodik arról, hogy ez a város egy zenei irányzat bölcsője volt valaha.

A fonalat valahol ott ejtettem el a múltkor, hogy június közepén az E3 nevű videojátékos expón jártunk a NeocoreGames különítményével, utána pedig saját büdzséből hozzácsaptam egy hosszú hétvégét, és elutaztam Seattle-be.

De miért éppen Seattle, merülhet fel a kérdés… nem, valójában felesleges a feltételes mód, szinte minden alkalommal fel is merült, ha valakinek megemlítettem a tervet, legfeljebb kicsit más megfogalmazásban (minek mész oda, nincsen ott semmi).

A válasz egyébként annyi, hogy „azért, mert kilencvenes évek első fele”. Akkor voltunk középiskolások és talált minket telibe a Seattle-ből érkező grunge, ezzel párhuzamosan játszottuk a Shadowrun szerepjátékot („where man meets magic and machine”), amelynek hivatalos helyszíne a 2050-es évek fantasy-cyberpunk megavárosa, Seattle, ahol a céges piramisok között még mindig ott magasodik a Space Needle, és természetesen akkoriban fertőzött meg a Twin Peaks is, ami Seattle közelébe, Washington állam erdőségeibe vitt, hogy azóta is mindig beleborzongjak a szélben hajladozó fenyőágak  látványába. Szóval Seattle akkoriban magától értetődően került fel az úticélok listájára, ahova egyszer mindenképpen el kell menni, aztán eltelt húsz év, és rákaptam a Seattle-ben játszódó különböző sorozatokra, mint a The Killing (igen, tudom, hogy ezeket Vancouverben forgatják, de az már úgyis a szomszédban van), ahol a szakadó esőben  láncdohányos nyomozók néznek ki borúsan a Puget Sound vizére, és ismét feltámadt bennem a gondolat.

Szóval ha már úgy hozta a sors, hogy két órányi repülőútra voltam Seattle-től, akkor kihasználtam az alkalmat. Sirályvijjogást akartam, esőillatot, kávét, tengert, némi fenyőerdőt, ezeket pedig maradéktalanul meg is kaptam, és nagyjából ennyi, amire egy hosszú hétvége elegendő.

Általában a reptérről a központba vezető vonatút sohasem a város legszebb arcát mutatja, de Seattle esetében előbb jönnek az erdők meg a kertvárosok, a távolban gigászi, hósipkás hegycsúcs, és csak ezután következnek a raktártelepek, a teherpályaudvarok meg a kikötő gigászi rakodódarui. Amikor befutottam Capitol Hillre, már szitált a gyenge eső: dimbes-dombos utcák,  deszkafalú házak, minden kertvárosias, a háttérben a belváros toronyházai magasodtak nagy kupacban. Bárok, pubok, lemezboltok és kávézók. Az állomás kijáratánál négyfős társaság játszott szvinget, vidám emberek zenéltek vidáman az esőben, a szomszéd kis parkban népes csoport próbált valami koreográfiát dobszóra. Az airbnb-t, ahol a szobát béreltem, alig találtam meg sok házikó között, de végül sikerült, a tulaj jó fej volt, kutyával, ami mindig plusz pont.

A városnézés a tőlem megszokott módon zajlott, vagyis meglódultam előre, mondván, majd lesz valami, és lett is valami. A péntek és a szombat szürke volt, folyamatosan esőt ígért az ég, amit aztán be is tartott, de mindig csak húsz percig esett, utána hosszú órákig szünet, vízillat, ázott gyep, ázott lombok. A belváros nagyjából olyan, mint egy üzleti negyed bárhol, bár maradt némi futurizmus a hatvanas évekből, a monorail (helló, Shadowrun!). Természetesen megnéztem a Pike Place Marketet, ami hatalmas, több szintes piac, a domb tetejéről indul és onnan tart lefelé – egyértelműen turistamágnes, többek között az összehangolt koreográfia szerint halat hajigáló kofákkal és az óriás bronz malacpersellyel, de közben mégis van a nyüzsgésben valami szimpatikus. A legértelmezhetetlenebb turistalátványosságok közé bekerült nálam a Gum Wall, ami a piacról kifelé vezető egyik kis utcán található, ahol a falat elborítják a téglára tapasztott rágók, és turisták fotózkodnak a mindent beleng az átható mentol- és gyümölcsillatban.

Jártam a kikötőben, ahol valóban sirályok tollászkodtak a felhők alatt és Cthulhu-csápok sarjadtak az akvárium hirdetőoszlopán. Spontán ötlettől vezérelve felültem egy kompra, ami az öböl (a Sound) egyik szigetére vitt, Bainbridge-be, mert úgy tűnt, hogy a várost igazából csak a vízről lehet megnézni egyben, és ez igaznak is bizonyult. Közben nagy nehezen kisütött a nap, sokáig üldögéltem a sziget egyik elhagyott öblében, az őslakos seattle-i turistáktól távol, aztán visszamerészkedtem a nagyon képeslapra illően megkomponált kis településre, ahol lavórnyi kávékat ittam Dale Cooper módjára, és a sziget méretéhez képest döbbenetesen felszerelt könyvesboltban találtam egy olyan friss megjelenést, amire addig sikertelenül vadásztam.

 (A szombat másik spontán megnyilvánulása az volt, hogy Capitol Hillen futó gondolattól vezérelve besétáltam egy kerékpárkölcsönzőbe, és biciklit béreltem vasárnapra, hogy eljussak Twin Peaksbe, de ez egy másik történet, elbeszélésére más alkalommal kerül sor.)

Szóval azt kell mondanom, Seattle remek úticél, sokkal kisvárosiasabb és zöldebb, mint gondoltam volna, habár azt azért látni rajta, hogy huszonöt évvel ezelőtt jóval nyomasztóbb hely lehetett, olyasmi, ami kitermel egy Alice in Chainst. (Miután kijutottam a környező erdőkbe és a tengeröblökhöz, már azt is érteni vélem, hogyan lehetne belőle a Shadowrun jövőjében egy indián vadon közepén terpeszkedő gigászi, mocskos cyberpunk metropolisz, de azért ehhez még így is eléggé meg kell erőltetni a fantáziámat.) Nem tudom, milyen lehet ott élni, de hosszú hétvégére ideális célpont. 



2016. július 1., péntek

(inkvizítorok a káosz ellen: e3 2016, los angeles)



Kezdjük egy fekete-fehér, nagyon művészfilmbe illő jelenettel: június 12-e, vasárnap hajnali egy óra van Los Angelesben, nekünk, az E3 nevű videojátékos expóra igyekvő Neocoregames küldöttségnek (három fő) fejben már hétfő délelőtt tíz, a kihalt utcán állunk az irodaépületek meg a modern apartmanházak tövében, makacsul fúj a hideg szél, az arcunkra kiülő, jellegzetes kelet-európai mélabú pedig tökéletes lenyomata az elmúlt háromnegyed órának, amit egy hajszolt taxis társaságában töltöttünk a szállásunkat keresve, teljesen sikertelenül, amit amúgy pontosan az ilyen esetek elkerülése miatt egy évvel ezelőtt lefoglalt a cég, de az egyik címen egy üres telek van, a másikon stimmel az épület, viszont az éjszakai portás semmit sem tud rólunk. (Ezen a ponton kicsit felhangosodik a film zenéje, ami vagy egyetlen húr ismétlődő, monoton pendüléséből áll, vagy egy betorzított nyenyere szól halkan). Nagyjából 24 órája úton vagyunk, ebből öt órát az oslói reptéren töltöttünk, durván tizenegyet a gépen, ami másfél órát késett, én még nyertem egy plusz sorbanállást a beléptetésnél, mert az automata rendszer csak az áthúzott fényképemet dobta vissza, ami kicsit ijesztő élmény, még akkor is, ha később egy unott hivatalnok tizenkét másodperc alatt beenged az országba, és még találnunk kellett egy taxit, amibe befért a tizenöt kilós, nagyjából öt méter hosszú összegöngyölt vászonmolinó, ami majd az expón kerül fel a standunk falára, de egyelőre nyomasztó holtsúlyként áll ott a ház falának támasztva. Szóval ott vacogunk hárman az emlegetett fal előtt, és még nem is sejtjük, hogy ez a csak kezdet, mert a következő napokban kiderül majd, hogy a lefoglalt szállás nem csak a kései óra miatt nem veszi fel a telefont, hanem egyáltalán nem létezik, a standra megrendelt számítógépek nem érkeznek meg sem nulladik, sem első napon, úgy esszük majd a különböző gyógyszereket, mint a cukorkát, én pedig egy ponton egy zuhanynak fogok trágárságokat ordibálni.


Ezen a ponton azonban gyorsan ki is ugranék a kelet-európai letargiából, a fekete-fehér kép kiszínesedik, az érvagdosós zenét leváltja valami vidám és pörgős: ugyanis a végén minden  jóra fordult, még aznap éjjel lett ideiglenes menedékünk, másnap meg rendes szállásunk (egy falanszterszerű apartmanépületben, ami olyan elegáns volt és letisztult, hogy harcostársam, daev szerint ide már csak meghalni járnak az álmok, szerintem meg Patrick Bateman kedvenc belsőépítésze tervezte, de igazából jó volt, arról nem is beszélve, hogy így nem másfél óra taxiútra laktunk a konferenciaközponttól egy olyan motelben, ahol évadonként minden amerikai krimisorozat legalább három epizódjában komor arccal kattintgatják a fényképezőgépet a helyszínelők). A számítógépek második este megérkeztek, a precízen minden egészkor előadott prezentációk működtek, és még teljesen meglepetésszerűen tortát is kaptam az én figyelmes kollégáimtól születésnapomra, ami emlékezetes módon tényleg a legkaotikusabb napra esett, a tomboló jetlag közepén.

Szóval az E3 egy hatalmas videójátékos expó, és itt, akárcsak a tavalyi Gamescomon, most is a készülő játékunkat promóztuk a sajtónak, a távoli gótikus jövőben eretnekeket és káoszkultistákat aprító inkvízítorokat. A napfényes és egyáltalán nem festői Los Angelest összesen talán fél órára láttam nappali fényben (gyorsan le is fotóztam az eget), ami nagyjából ugyanannyi idő, mint amennyit az expóból meg tudtam nézni két előadás között (van annak valami pikantériája, amikor az otthonról érkező linkekből értesülök azokról a játékbemutatókról, amelyek a tőlem pár percre emelt gigastandokon debütáltak), de ez mindig része a munkának, amit szerintem egészen derekasan teljesítettünk. Miután a sokk elmúlt, tulajdonképpen tényleg hangosan tudtunk röhögni az egészen, ettem remek szusit, és még kedves barátommal, az újságíróként kint tudósító exBright-tal is le tudtunk ülni pár sörre. Aztán pénteken vége lett az egésznek, és az előzetes terveimnek megfelelően következett a magányosan turistáskodós hétvége, amikor a napfényes Kaliforniából nyilván hova máshová mentem volna, mint az esős Seattle-be, mert egy poshmoderndarkfentezisikeríró így pihen, és levezetésképpen végig gyalogoltam meg bicikliztem, de erről másik postban lesz szó.


2016. június 10., péntek

(esküvői polaroidok)


Hiába töltötte ki a nyolcvanas éveket a gyerekkorom, mégis most, 2016 májusában, kedvenc egyetlen húgom esküvőjén használtam először Polaroid típusú fényképezőgépet, azelőtt kizárólag filmekben és könyvekben találkoztam vele. Ez sem a klasszikus Polaroid volt*,  hanem modern másolat, bár ugyanolyan egyszerű, színes műanyagdoboz, belenézel a keresőbe, megnyomod a gombot, ennyi, máris surrogva köpi a gép a papírszeletet és lehet nézni, hogyan fakul elő a feketeségből a kész kép. Aztán egyszer csak útnak indult a gép a vendégek között, ami kiváló ötlet volt, mindenki kattintgatott kedvére, a spontán gyűjtemény  pedig szépen bekerült egy nagy albumba. Az agyam is sorban lőtte a fotókat, csupa remek pillanatkép készült, rögtön polaroidszerűen sárgás-nosztalgikusra szűrőzve, és már most, alig pár héttel később is azon kapom magamat, hogy felcsapom a képzeletbeli albumot: ott a helyszín, a Balatonra néző szőlőhegy, a mélyben a tó májusi halványkékje, a távolban a Badacsony tömbje; az esküvő a templomromnál, napfény és árnyékok, zöld fű, egyszerű asztal és két pad; az étterem a szőlőlugassal és a pazar kilátással, barátok és családtagok, kora esti nyüzsgés, evésivás, a szőlőskert végéből megcsodált éjszakai fények a tintával felöltött tó partján, milyen jó, hogy egy képzeletbeli polaroid még a tücskök harsogását is meg tudja örökíteni.


* létezik még vagy már megint, de elképesztően drága**

* *a kép nem polaroiddal készült és nem pont ott